Hatosfal

Először és utoljára 1994-ben voltam Párizsban, úgyhogy éppen itt volt az ideje. Igazából a Charles de Gaulle repteret azóta párszor megjártam, mert az Air Canada gyakran Air France volt Európában, tehát gyakran indult onnan úgy a gépem to Toronto, hogy a kivilágított Párizs fényei szolgáltatták a hátteret a felszálláshoz. Gyönyörű volt. Érdekes, a tizenéves fejjel átélt napokra is elég pontosan emlékszem, Párizs egészen meglepett akkor, hogy mást ne is mondjak, ott láttam először színesbőrű embert élőben, voltam Disneylandban, mozgó járdát is ott láttam először életemben, és kézenfogva andalgó férfiakat. Abban a pillanatban egy kicsit felnőttem, úgy érzem.

Szerettem volna, ha valaki más viszi el ezt a sztorit helyettem, de nem volt tolongás érte, hogy finom legyek, úgyhogy a nyakamon maradt a dolog. Pedig szerettem volna, ha nem nekem kell felesleges hisztire és állandó bírózásra reagálni, előbbit már amúgy is megtettem személyesen, utóbbit meg annyira unom. Továbbra is dühít az álszentség, és bár vágom, hogy vesztes meccs után jobban fáj minden szó, azért én óva intenék mindenkit attól, hogy egy ilyen meccs után a lefújás után negyed órával felhangzó nótákkal foglalkozzon. Mert minek?

Inkább foglalkozzunk azzal, hogy az ország elsőszámú (MUHAHA) bírópárosa vezette ezt a tegnapit, és bár megszoktuk, hogy balfaszok, azt hajlamos vagyok elfelejteni, hogy mennyire imádják a rivaldafényt. Az a Szeged pedig, aki innen akart volna üzenni a Kielnek (újabb MUHAHA), örülhet neki, hogy ez nem nyolc. Öt lett, annyi, amennyit legkevesebbnek meghatároztam, szóval örülnöm kéne, de azért van némi hiányérzetem na. Mondjuk nem sok.

Érzem az ujjbegyeimben, hogy már többször leírtam az évek során azt, amit most is fogok, de hát muszáj megint, mert újra ezt érzem. A többség szemében ez nyilván szentségtörés, meg persze mindig jó egy jó Veszprém vs Szeged meccs, de most annyira nem vagyok ráhangolódva, hogy még valamirevaló szájkaratébe is csak ma reggeltől szálltam be.

Többet nem kérek bocsánatot és nem magyarázkodom amiatt, hogy a márciusi veszprémi Schleckerről lufaszt nem karcoltunk, hanem inkább szépen lassan jövünk a backstage sztorikkal. A héten rám fog zúdulni az volunteer brigád összes beszámolója, szemezgetem majd közülük a jó sztorikat. Addig is néhány bekezdésben, napos lebontásban tolok egy saját élményeken alapulót felvezetésképpen, már ami az agyacskámban megmaradt. Túl sok tudomány amúgy nem maradt.

Nem terveztem külön posztot írni erről a tegnapiról, de mivel jócskán volt miről, hát mégis írok. Nyilván először leszögezném, hogy örülünk, Vincent, hiszen negyeddöntő csuhajja, de muszáj kicsit elmerengni az élet olyan csodálatos dolgain is, mint kedvenc sportágunk, a kézilabda. Érdekes, hogy _benitoval legtöbbször ellenpontot képviselünk az ilyen szituációkban, a montpellieri itthoni meccs után ő hőzöngött nekem a telefonba, én meg nem értettem, hogy mit hisztizik, de komolyan, most meg ő csitítgatott, miközben én tüzet okádtam. Így van ez nálunk, na, de kezdjük inkább ott, hogy tegnap.