Szerettem volna, ha valaki más viszi el ezt a sztorit helyettem, de nem volt tolongás érte, hogy finom legyek, úgyhogy a nyakamon maradt a dolog. Pedig szerettem volna, ha nem nekem kell felesleges hisztire és állandó bírózásra reagálni, előbbit már amúgy is megtettem személyesen, utóbbit meg annyira unom. Továbbra is dühít az álszentség, és bár vágom, hogy vesztes meccs után jobban fáj minden szó, azért én óva intenék mindenkit attól, hogy egy ilyen meccs után a lefújás után negyed órával felhangzó nótákkal foglalkozzon. Mert minek?
Inkább foglalkozzunk azzal, hogy az ország elsőszámú (MUHAHA) bírópárosa vezette ezt a tegnapit, és bár megszoktuk, hogy balfaszok, azt hajlamos vagyok elfelejteni, hogy mennyire imádják a rivaldafényt. Az a Szeged pedig, aki innen akart volna üzenni a Kielnek (újabb MUHAHA), örülhet neki, hogy ez nem nyolc. Öt lett, annyi, amennyit legkevesebbnek meghatároztam, szóval örülnöm kéne, de azért van némi hiányérzetem na. Mondjuk nem sok.
Érzem az ujjbegyeimben, hogy már többször leírtam az évek során azt, amit most is fogok, de hát muszáj megint, mert újra ezt érzem. A többség szemében ez nyilván szentségtörés, meg persze mindig jó egy jó Veszprém vs Szeged meccs, de most annyira nem vagyok ráhangolódva, hogy még valamirevaló szájkaratébe is csak ma reggeltől szálltam be.
A világ legjobb csapatsportjának történéseit követjük és tárgyaljuk ki több szempontból, ellentmondást nem tűrően.