Hatosfal

Többet nem kérek bocsánatot és nem magyarázkodom amiatt, hogy a márciusi veszprémi Schleckerről lufaszt nem karcoltunk, hanem inkább szépen lassan jövünk a backstage sztorikkal. A héten rám fog zúdulni az volunteer brigád összes beszámolója, szemezgetem majd közülük a jó sztorikat. Addig is néhány bekezdésben, napos lebontásban tolok egy saját élményeken alapulót felvezetésképpen, már ami az agyacskámban megmaradt. Túl sok tudomány amúgy nem maradt. 

Hétfő - vihar előtti csend

Számomra hétfőn még nem sok előszele volt az akkor induló hét elképesztő rohanásának, úgy volt, hogy délután megyünk a tűzoltóságra, hogy megnézzük gyermektársaságban, hogyan nyomulnak a bácsik ott a hatalmas piros autók házában. Ez mondjuk elmaradt, mert ötre jelenésre invitáltak az Arénába, hatra pedig már az előző héten összegyűjtött önkéntesek találkozója volt betárazva. Eközben sofőreink már Pestről autókat lehozó szolgálatot nyomattak. Élvezték.

Persze ekkor még egyáltalán nem pörgött az erre az alkalomra létrehozott csoportunk a facebookon, na ez azóta jócskán megváltozott. Vasárnapra tökéletesen követhetetlen lett az amúgy döbbentesen hasznosnak bizonyuló kommunikációs csatorna, facebook nélkül nem tudtuk volna ezt lekoordinálni, az tuti. Na mindegy. 

Hétfőn kettő körül sikerült bekajálnom valami olyat, amitől órákon át hánytam, úgyhogy Gyuri ment helyettem a kooperációra. Ő pedig belecsöppent a közepébe. Amikor kijött onnan csak annyit mondott, ezt sosem bocsájtja meg nekem és hogy most rakjuk le a gyermeket valahova, mert bizony itt milliónyi dolog van. Akkor még nem is volt tiszta, hogy ez mennyire így van. SEHA-sok már itt voltak, másnapra vártuk többek között az első napon fellépő csapatokat. Delegáltakat, bírókat, szövetségi fejeseket, majdnem minden nagy embert. A csapatvezetők innentől csapatták csapataik mellett az ipart, és ezt most úgy kell elképzelni, hogy lementek reggel a Ramadába, és amíg azok el nem vonultak aludni, addig mindenhol velük voltak. De majd mondják a következő posztban.

Kedd - a székpakolós nap

Az általános segítők közül - akikből amúgy is általában kevés volt, de annál serényebb, kivétel a vasárnap - csak néhányan vették komolyan azt a feladatot, hogy bezony már ma is meló van. Ők lettek a kökemény kemény mag. Pedig kedden az asztalpakolástól kezdve a tévévásárláson át az edzésekig az Arénában minden lófasz meló beesett, és ezen a ponton már az is biztos vot, hogy az önkéntes sofőrszolgálat - előzetesen kettő embert kért a SEHA, nos 4-6 ember pörgött állandóan, ráadásul meglehetősen magunkra utalva - kevés lesz, csak hogy mást ne mondjak, ugrottam be én magam is úgy autóba, hogy más nem volt, aki visszavigye a Presov/Nexe páros képviselőit a Ramadába. Mivel közben más dolgom is lett volna az Arénában, úgy indultam el a kisbusszal, hogy az egyik presovi csóka lába még szinte kinn volt az ajtón, haha. Persze az elején még ellőtték a női sofőrös poénokat, aztán elég gyorsan elhallgattak. 

Ja igen, a minden pihenőnapon menetrendszerűen megtartott sajtós mindig megfelelő mennyiségű melót biztosított az önkéntesek hadának. Welcome pressesek jöttek fogadni a sajtót, rendet pattintani, előkészíteni a cuccokat, kiosztani az akkeditációkat, az esemény közben pedig a press managerek minden lufaszt megoldani ott voltak fenn a sajtóirodában. Általános segítők állandó jelleggel valamit, vizet/gyümölcsöt/bármit pakoltak. Sofőrök természetesen szolgálatot adtak, kb. 8.30-tól estig, állandóan. És ha jól emlékszem ez volt a székpakolós nap.  Ez azt jelentette, hogy mivel kicsinek bizonyult a sajtós szoba, ki kellett cserélni a komplett székfelhozatalt kicsit kisebbekre. Na már most ez elsőre még ok volt, de harmadszorra már nem annyira, és arról még nem is szólnék, hogy felkerült az emeletre a komplett kispad, amit délután az amúgy az arénában dolgozó öregek szerencsére kiszúrtak, így rohamtempóban hozathattuk vissza a pályára. Egyetemről székek/asztalok három kanyarban, Lidl-ből víz, gyümölcs karika, öltözőket feltölteni, ilyenek voltak. 

Amit viszont már keddre levágott a keménymag, az az, hogy ezek a dél-szlávok bizony képtelenek előre látni a következő fél óránál továbbra, és ezt nem azért csinálják, mert szemetek, hanem mert genetikailag képtelenek rá, na. Mindig, minden most azonnal kell, az egyik dolog, amire a legbüszkébb vagyok a hétről, az talán az, hogy a SEHA-sok értetlenkedése ellenére át tudtuk vinni azt az amúgy teljesen logikus és ésszerű dolgot, hogy a székekre előzetesen kipakoljuk azokat a csattogókat és nem a vasárnapi délelőttöt fogja elszarni rá 6 ember kompletten. Ez bár nem hangzik túl bonyolultnak, de én azért Tomica (a mindenttudó SEHA-s csávó) által végül fel lettem hívva miatta. Innen nézve ez már muhaha. 

Szerda - az első meccsnap

Visszagondolva elsőre hirtelen ez tűnt a legnyugodtabb napnak, de visszaolvastam a csoportban, és hát khm, maradjunk annyiban, hogy ez sem volt az. Viszont itt még tudtam meccset nézni, és sört inni stikában. Vagyis igazából nem titkolóztam, csak annyi, hogy Pitics, a hős, a lelátós helyemen mindig megitatott, amiért innen is a hálámmal üldözöm azóta. Erre a napra viszont már letisztultak a viszonyok, megtaláltuk Bukszit is, becsületes nevén Németh Csabát, akivel sokkal könnyebb volt megoldást találni az állandóan felmerülő problémákra, talán még azt is érezhettük kicsit naivan, hogy megy itt minden, jól van. 

A tűzcipeléssel, hálóigazítással, memóriakártya cipeléssel is ezen a napon ismerkedtünk meg, mint feladattal, és bírtam, ahogy le lettünk baszva azért, mert nem szedtünk szemetet, persze hogy kellene, azt az égegyadta világon előre senki sem mondta. Az ilyeneken már ekkor sem csodálkoztunk, és valahol meg is értem Gulyás Petit vasárnap esti véleményét, de az van, hogy amikor napokra vagy összezárva a előre szervezésre tökéletesen képtelen dél-szláv brigáddal, akkor már megszokod, és elfogadod őket így. Ok, idegesítő, de kezelhetőbb, mint az, amikor valamit 96 papírra leírnak, hetvenszer kezet fognak és úgy sem tartják be, na. 

Az első meccsnapon 11 után értünk haza hulla fáradtan, viszont megszületett a hét szava, a csatakanca, és elhangzott PD szájából is az önkénteseket abszolút motiváló, azóta is hangoztatott mondat: senkit nem hagyunk hátra. Kb. innentől ehhez tartottuk magunkat. Aki ráért a keménymagból, reggeltől ott volt az Arénában, néha kellett, néha nem, de ezen a ponton eljutottunk oda, hogy nehezen leptek már meg bármilyen feladattal. 

Csütörtök - a horvát hiszti napja

Feladattal ugyan nehezen, viszont azzal rohadtul meglepett a Zágráb, ahogyan a komplett csütörtököt szabotálta. Erről azt hiszem már írtam, tovább nem is ragoznám, mert másnap nyertünk, nem is akárhogyan, a horvátok pedig elmennek a picsába. Meghalt a macskám, úgyhogy nekem elég erősen kezdődött ez a nap, megérkezett a Vardar, behisztizett a Zagráb és gyermeknap volt az Arénában. 

Péntek - felemás meccses nap

Vihar előtti csendből zúgott ölünkbe az a csattogót kipakolós feladat, ami amúgy egyszerűenk tűnik, de hat embernek 4-5 órája simán ráment. Víz, edzések, információgyűjtés, fuvarküldés, Lidl, sörpakolás az Arénában, már-már rutinból toltuk a feladatokat, meccs előtt tűz kipakolás, hálós lópikula, szemétszedés, volt itt meló na. A bírók cipelésétől az információszerzésig igazából csak akasztott emberek nem voltunk néhányan, és maradjunk annyiban, hogy volt olyan pillanat, amikor inkább azt kívántam volna. Szerdán még ugyan tudtam írni hatosfalra, de pénteken Gyuri haza kellett menjen a Veszprém-meccséről, mert úgy fájt a torka, és nehezen tudta mindezt abszolválni suttogva. A meccs végét pedig az örjöngő önkéntesek körében láttam olyan szektorából az Arénának, ahol talán még sosem jártam. Pedig olyat nehéz volt találni. 

Úgyhogy ugyan beültem a sajtós elejére, de nem maradtam. Viszont legalább bementünk az Írbe, és kicsit összeraktuk gondolatügyileg, amink akkor volt, vagy fogalmazzunk úgy, hogy szétröhögtük magunkat. Találkoztam a nyolcezer éve nem látott Szobol Zsoltival és Sterbik Árpád is benézett a veszprémi éjszakába. 

Szombat - a legnagyobb kavarc napja

Azt hittük, hogy mivel se nem az Aréna a helyszín, se nem meccsnap, így sok meló nem lesz ma. HAHA. Van rá tanúm - Kókusz, aki a bevásárlókocsit tolta helyettem a Lidl-ben, mert nem volt rá kapacitásom kézügyileg - ahogy a nyugis délután egyszer csak konkrétan átfordult horrorba. Onnan kezdtek el összecsúszni a dolgok, amikor odaértünk a Betekintsbe, és közelről megtekintettem, ahogy a Nacsevszki, Tuna páros két sajtótájékoztató között összesen három perc alatt 2-2 pálinkát tol az arcába. Basszus, hát így könnyű, gondoltam. Szerintem Zolinak, az Aréna technikusának - aki amúgy mindenhol ott kellett legyen, és mindent meg kellett oldjon - is ez volt a csúcsnap. Tőle hallottuk, hogy amikor megérkezett a zenekar, és közölték, hogy márpedig ők playback-kelni akarnak, ja, de felvételt, azt nem hoztak. Úgyhogy lehet felvenni, hát idő, az amúgy is bőven van. És az ilyenek egyáltalán nem elszigetelt esetek voltak. Tuna, a show rendezője/megálmodója azt találta mondani Zolinak, hogy "ti semmit sem tudtok elbaszni?". Ez volt aznap a nap mondata. Meg Kókusz szájából a szerverszoba, ami nálunk jelentette a vendégszobát, ahova beestünk éppen, miközben állandóan csak csöngött az a három szar. 

Hát így mentek a dolgok, na. 

Vasárnap - senkit nem hagyunk hátra

Ez volt az a nap, amikor először éreztem úgy, talán elegen vagyunk a feladatokra. Mondjuk ez pont addig tartott, amíg meg nem érkezett Tuna. Újabb showelemmel bővült a repertoár ugyanis, kiderült, hogy ehhez kellünk vagy harmincan. De persze mindez csak dél körül derült ki, miközben 9.30-ra rendelt be bennünket Tomica, hogy aztán a lelátón vakarhassuk a tökünket nagy boldogságban. Nem baj, Prüntyi kijött mókázni az üres Arénába, és úgy éreztük, ezt a napot senki el nem ronthatja. Nem is rontotta. 

Azon túl, hogy a Zsuzsa vezette zászlós fiúknak ötkor még nem érkezett meg a kaja, más gubanc talán nem volt aznap, de majd a többiek kijavítanak. Vagyis Nacsevszkiék meccsre indulásának kinyomozása konkrét energiákat vett igénybe, de szerencsére még időben ráeszméltünk, hogy a többnyire szigorú Ivan van most teljesen összecsúszva, akármit mond, nem szabad hallgatni rá, inkább Arira. Ja, és a pólókunyerálást is kicsit nehezen bírtam. Ok, értem, hogy ilyenkor az ember mindig azt akarja, ami ingyen van, na de amikor a pólódobálás előtt 10 másodperccel a srácok és közém áll valaki pólót követelve magának, miközben nekik mindjárt elő kell adni valamit, amit összesen kétszer gyakoroltak, hát. Ott egy kicsit elszakadtam. Most komolyan, Gazpromos pólóba fog megjelenni a város a piknikeken tavasszal, vagy WTF? Hogy azoknak a gyerekeknek ott milyen rohamot kellett kiállniuk, hát minden elismerésem, hogy nem nagyon hagyták magunkat. Biztos az én szegénységi bizonyítványom, hogy sosem voltam nagy aláírás/relikvia/istenfasza gyűjtő, de én ezt nem értem. Majdnem lázadás lett ott fenn a pippen, hogy a srácok mégis miért nem osszák ki előre az eldobandó pólókat.

Az egyik legkomolyabb dolog amúgy az volt a vasárnapban, hogy _benitoval kerülgettük egymást naphosszat az Arénában, és tényleg úgy volt, hogy amikor ő hívott, én nem voltam szabad, és fordítva. Az eredményhirdetés után - amikor már egy majdnem bukós sztorin is túl voltunk a tűzzel kapcsolatban, de még azt is megmentettük valahogyan - begyalogoltam a pálya felől az O elé, hogy mégis ott örömködjek már, hol máshol, és akkor egy ember jön szemből a másik oldalról ugyanott. Ő volt az. Jó volt az a pillanat.

Ekkor már mindenkit éltetett a tudat, hogy a kis keretösszegünkkel, amit a SEHA felajánlott eme jeles alkalomra, nemsokára húzhatunk a nekünk kinyitott Ikonba, ahol márpedig ma mindenki megissza a magáét. Ez így is történt, a buliról pedig majd mesélnek a srácok, mert tényleg támadni fogunk a héten egy Hogy néz ki ez belülről? típusú sorozattal. A visszajelzések alapján és egyébként sem rontottunk el semmi komolyabbat, a nehézségek, a tipikus dél-szláv fejetlenség nem látszódott kívülről, legalábbis akit csak megkérdeztem, az ezt mondta. És ez a lényeg, igaz?

Úgyhogy megcsináltuk, és meg is nyertük. Az első arany megvan. 

Köszönjük mindenkinek, akinek nem volt semmi újdonság ebben a posztban!

A fotókat az önkéntesektől szemezgettem, köszönöm nekik!