Már csak kettőt kell aludni, és kezdődik a női kézilabdázás két hétig tartó ünnepe. Nekem legalábbis az EB az igazi rangadó, nem a széthigított világbajnokságok, ahová lassan mindenki bekerül, csak az igazi, nívós csapatok nem... Mint kb. az olimpián...
Most csakis kizárólag pozitív hangvételben fogunk beszélgetni a válogatottról, és annak esélyeiről. Először is azzal kezdeném rögtön, hogy most mindenki fanyalog, hogy mi biztos nem fogunk még csak négy közé sem kerülni blablabla... Ugye emlékszünk rá, hogy ezt mondtuk 2012-ben is meg tavaly is? Aztán mi lett? Előző EB-ről bronzéremmel jöhettünk haza, tavaly meg egy hajszálon múlott az, hogy nem lettünk ott a legjobb négyben, úgyhogy erről a nagy magyar búval baszottságról ennyit... Ennek most nem itt van a helye és ideje.
Kicsit visszakanyarodva a tavalyi évhez; akkor azt mondtam, ha Németh András ül a válogatott kispadján akkor biztos mi lettünk volna a világbajnokok, hiszen egyrészt neki legalább van koncepciója (ami Hajdu Jánosnak ugye nem volt), nem a harmadik meccsen kéri ki az idejét azzal a beszólással, hogy „minek? Úgyis tudtam, hogy a csajok megoldják” és végezetül: ismerte a brazil játékosokat, hiszen mondhatni Ő készítette fel őket. Most NA ül a kispadon, és ugyan vannak (eléggé) megkérdőjelezhető döntései, de ez van. Az utolsó napokban már ne háborogjunk, hanem tényleg küldjük a lányainknak a pozitív energiát és a bíztatást.
Akkor most essen szó a női mezőnyről; emberek, mégis ki gondolta volna tavaly, hogy Brazília lesz a Világbajnok? Ki gondolta volna, hogy 2012-ben Montenegró lesz az Európa Bajnok? Kb. senki... Mindenki tudta, hogy ezek erős csapatok és ott lehetnek a végelszámolásnál, de azért az, hogy pont nekik fog az arany a nyakukban lógni, azt azért valljuk be, nem gondoltuk volna... Ezzel csupán csak arra célzok, hogy a női mezőny teljesen szétesett, nincsenek igazi világklasszisok, vagy akik most mégis azok, azok bizony tíz évvel ezelőtt nagyon sehol nem lettek volna... Régen is ugyan szerette mindenki böfögni a „de hát ez csapatjáték” című mantrát, de azért valljuk be, hogy 10-15 évvel ezelőtt minden válogatottat egy-két világklasszis húzott, és rajtuk múlt, hogy mire viszi a csapata. Ez még valamelyest most is így van, de már kevésbé, mert azt hiszem, hogy talán most mondhatjuk ki végleg, hogy a női kézilabda csapatjáték lett. Az elit válogatottak közül mindegyik örülhet, ha legalább egy olyan játékosuk van, aki tényleg megérdemli a világklasszis címet. Ebbe, hogy ez miért fajult idáig, nem megyek bele, mert ennek most nincs itt a helye. Ezzel csupán csak arra akarok kilyukadni, hogy ma már bizony egy válogatott jó szerepléséhez bőven elegendő, ha gyengébb képességű játékosok vannak, de mindegyik tudja legalább azt amit a másik. Azt viszont elmondhatjuk, hogy a mi játékosaink cseppet sem gyengébb képességűek, sőt. Ott vannak a szerbek, akik szintén nem jobbak nálunk, de mégis hazai pályán mindkét alkalommal legjobb négyben végeztek. Nekünk akkor egy jobb kerettel miért ne menne?
Az esélyeinkről tényleg nem tudok mit mondani, és nem azért mert annyira szarok lennénk, vagy valami, hanem mert egész egyszerűen tényleg kiszámíthatatlan lett a mezőny. Jelenleg a fogadóirodák minket tartanak főesélyesnek. Ez engem baromira meglepett, mert a fogadóirodák (főleg az anyagi érdekeiek miatt) senkit nem tesznek meg végső győztesnek, csakúgy a hasukra ütve. Ebben biztos nagy szerepet vállalt az is, hogy hazai pályán vagyunk, sőt, tuti. Nagyon mellé nyúlni nem szoktak, többnyire akiket az első négybe várnak, be is kerülnek, csak a sorrend más. Úgyhogy az örök pesszimistáknak legalább már ez adjon okot a pozitív gondolkodásra.
Végezetül: hazai pályán a csapatok sosem úgy mennek pályára, hogy nem akarnak nyerni, nem akarnak igazán bizonyítani. Sokkal jobb ilyenkor a játékosok koncentrációja, védekezésben jobban pörögnek, jobban örülnek egy kivédekezett támadás után, és egy jól elsült támadásnak is sokkal jobban örülnek. Ezek a momentumok felszínre hozza belőlük azokat a képességeiket is amelyeket ritkán, vagy szinte sosem látunk tőlük. Úgyhogy most már pár nappal a rajt előtt tessék kirángatni magunkat ebből a szokásos „szarok vagyunk” apátiából, mert lássuk be, nagyon sok minden nem szól az mellett, hogy mi tényleg nagyon rossz, esélytelen csapat lennénk...
HAJRÁ LÁNYOK, HAJRÁ MAGYAROK!!!
A világ legjobb csapatsportjának történéseit követjük és tárgyaljuk ki több szempontból, ellentmondást nem tűrően.