Hatosfal

Gondolom, nem én voltam az egyetlen, aki úgy az első félidő kétharmadánál beflashelte a két évvel ezelőtti, kieli csoportmeccset. Vagy a két hónappal azelőtti szegedi bajnokit. Mióta Carlos Ortegának hívják az edzőnket, ezen a két meccsen vertek meg minket úgy, mint tegnap a Löwen mint szódás a lovát.

Én erre nem voltam felkészülve. Gondolom, sokan mások sem. Amit idén mutatott a csapat, abban nemhogy egy ekkora zakó nem volt benne, de semekkora sem. Ha fogadnom kellett volna, döntetlen környékére és 50 gól alá teszem a zsetont. Mondjuk azt mondom, 25-24 ide. A Veszprémé a legjobb hatos fal (talán megosztva a Kielcéével), óriási formában ügyködő kapus áll mögötte, ráadásul a Löwen ellen hagyományosan jól megy, hiszen itt csak annyi a feladat, hogy vigyázni kell a labdára támadásban, mert felállt fal ellen nincs elég kraft bennük.

Ezt az egész előzetes okfejtést aztán nagyjából a 8. percben foghattuk, és szépen kimunkált mozdulatokkal kitörölhettük vele a seggünket.

Az egész úgy kezdődött, hogy a Löwen nyitottja valamiért úgy meglepett minket, hogy azt se tudtuk, mihez kezdjünk hirtelen. Chema mozgását tökéletesen követték le, Mommót kicsinálták, Zeitz meg kicsinálja magát, bántani sem kell, és közben még ott volt Landin. Ebből lett egy ijesztő rajt, ami valójában nem több, mint egy ijesztő rajt, ezúttal azonban mentálisan el is döntötte a meccset.

A németek olyan önbizalommal játszottak, hogy minden bement nekik, tökéletesen védekeztek, és az elhalászott labdákból (csak az első félidőben volt 13 belőlük, ahogy Vitya is mondta a közvetítésben: ezzel csak veszíteni lehet) szórták a könnyű gólokat. Valahogy mindenhova jutott egy fekete mezes, és ez a szép, fekete lepel egyszer csak úgy fedett be minket, hogy ki sem látszottunk alóla.

Nagyon könnyű lenne azt mondani, hogy a Löwen egyszerűen tökéletes napot fogott ki, ezért szaladtunk bele ebbe a szinte történelmi lángosba. Csakhogy az is igaz, hogy úgy játszottunk a kezükre, mintha csak azt akartuk volna, hogy minél alaposabban kiverjék a seggünket. Mentálisan teljesen kikészült a csapat, és ami még fontosabb, hiába vagyunk tele clutch playerekkel, ezúttal nem volt senki, aki kihúzott volna a pöcegödörből.

Lacitól hülyeség lett volna azt várni, hogy két hónap kihagyás után színpadra penderül, és megment minket, Ilicsnek nem ment, Ruesgától már rég nem várunk ilyesmit, Lékai pedig későn került pályára, pedig még így is sokat tett azért, hogy a második félidőt egy góllal megnyerjük (!). De felesleges elöl keresni a problémákat, a 25 lőtt gól nem rossz, mi ezzel általában nyerni szoktunk. Amit viszont hátul műveltünk, az kritikán aluli volt, és csak kicsit mentség, hogy a bírói felfogás nem kedvezett a védekezésünknek. Ahogy Chill is írta, a meccs valahol az első félidő 20 percében dőlt el, amikor Schuch után Sulic is megkapta a második kétpercét. Ez a Veszprém vége, különösen egy ilyen meccsen.

Szóval üdv a földön, kedves szurkolótársak, sajnos finom landolás helyett iszonyú magasról, pofával előre belefúródtunk a flaszterbe, de ezt is túl kell élni. Sőt, tanulni kell belőle, és ha minden úgy alakul, ahogy a fejemben összeállt, akkor még hálásak is leszünk a Löwennek, hogy emlékeztetett rá, emberek vagyunk, nem gépek. Nincs olyan, hogy valaki végigrohan egy szezonon egyetlen igazi blackout nélkül. Nekünk a lehető legjobbkor jött: ezzel a zakóval a vállunkon is simán behúzzuk a csoportot, viszont borítékolható, hogy idén nem megyünk többször ilyen mentális állapotban fontos meccsre, és nem fogunk többször így összeomlani.

Aki most kétségbe van esve, annak egyrészt azt üzenjük, hogy a Barcát négy gombóccal a torkában küldte haza a Plock, és úgy általában már csak egy veretlen csapat van a Bajnokok Ligájában, ami szintén nem állt messze attól, hogy kifektessék Szegeden. Oké, csúnya volt, ki lehetett volna kapni szalonképesebb módon is, de Mourinho is azt mondja a róla szóló könyvben, hogy „a nagy vereségeket el kell engedni, mert ha akarjuk, ha nem, úgyis jönnek.”