Hatosfal

Végre ott voltunk, és vannak, akik szerint most csak ez számított. Vannak olyanok is, akik csalódottak, mert többet reméltek a puszta részvételnél. És akadnak, akik bíróznak, pedig szerintem most ennél csak fontosabb dolgok vannak.

Aki másban keresi a hibát, annak könnyű felelőst találni, főleg úgy, hogy a mi esetünkben nem is alaptalan a másra mutogatás. Mivel ez egy blog, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nekünk nem kell objektív elemzést írnunk (majd fogunk azért), inkább a kudarc tökéletesen szubjektív okait kutatjuk majd. Tehát a Lanxessben járt MKB-MVM Veszprém.

Ez már önmagában nagyszerű dolog, még ha az idei csapattól/kerettől/gazdasági társaságtól ez nemcsak a közvélemény, de a szakma, a szurkolók és a szponzorok részéről is elvárás volt. Az elvárás terhét könnyedén viselve a csapat tavaszra valóban olyan formába lendült, amilyenben ősszel nem volt. Sokan kételkedtek abban, hogy Ortega valóban képes így formát időzíteni, de májusra mindenkit meggyőzött: a Szeged sorozatos megrépázása mellett a BL-negyeddöntőben kicsontozta a PSG-t is, és úgy utazott el Kölnbe, hogy okkal tápláltuk a legszebb reményeket.

Beszélgettem kint jó sok emberrel, és a kopasz ír csávót leszámítva mindenki döntőbe várta a Veszprémet. Az EHF médiaosztályán belül futó tippversenyen arra szavaztak a legtöbben, hogy Veszprém-Barcelona döntő lesz. Amit a Veszprém nyer. Sterbik Árpi kijelentette, hogy a magyar csapaté a legjobb hatos fal Európában. Filip Jícha egyenesen underdognak nevezte a Kielt az elődöntőben. Chillel és Mr. Chillel a Dóm lépcsőjén ülve egyeztünk meg abban, hogy ezt megnyerjük. Sevi optimistább volt, mint amikor feljön a riverre a negyedik ász. A Digi stábja úgy készült, hogy itt óriási ünneplés lesz (ehhez még annyit, hogy ekkora stábbal magyar tévécsatornát kizárólag olimpiára látott kivonulni a világ). Koti gyufát várt a döntőben, de egy ősszegeditől már az is szép eredmény, hogy a döntőbe vizionálta a csapatunkat.

Ortega elérte, hogy szemernyi kétség se maradjon az emberekben. Pedig a Kiel állt velünk szemben, akiket elég ritkán verünk meg, ki meg még soha nem ejtettük őket sehonnan. A Jícha-Palmarsson-Vujin-Toft Hansen gyémánt minimum vetekedett a miénkkel, igazából csak a kapuban tűntünk egyértelműen erősebbnek, valahogy mégis az volt az ember érzése, hogy ezt a meccset a Veszprém meg fogja nyerni. Jobb csapat, ennyi.

Akiben még maradt bármennyi kétely, az az első félidő végére elpárolgott, az hétszentség. Álomszerűen indult minden: Mirko kiszedte Vujin hetesét, aztán egy átlövését is, összeállt a védekezés, a támadásokban pedig volt fantázia. A kezünkben volt a tökük, kizárólag azért nem vezettünk a szünetben 3-4 góllal, mert a bíróknak volt néhány szemérmetlen ítéletük, amivel meccsben tartották a németeket. De azon kívül, hogy esetleg a bírók megveretnek minket, nem volt mitől tartani. Ha valaki azt mondja nekem a meccs előtt, hogy a szünetben tök nyugodtan szotyizok majd Koti vállára dőlve, ráhívom a mentőt.

A második félidő kezdő sípszavára azonban nem csak a játék indult el, hanem kinyílt a szarcsap is, és percek alatt hömpölygő foscunami árasztotta el a Lanxesst. A Kiel védekezése felkeményedett, mi pedig ettől valamiért úgy összeestünk, mint a vizes bukta a réztepsiben. Előbb a kreativitás helyét kapkodás vette át, aztán a magabiztosságot botladozó szerencsétlenkedés váltotta, míg végül mindent eluralt a kétségbeesés, és elvertek. Hát láttunk már ilyet. Főleg a Kiel ellen. És még azt is elfogadnánk, hogy ez az első Final4-unk, természetes, hogy hullámzunk néha.

De van egy csomó dolog, amit nem tudunk hova tenni. Először is nem értjük, miképp lehetséges, hogy három hétig készültünk erre az egy hétvégére, a három kulcsemberünk (Ilics, NagyLaci, Sulic) mégis harmatos támadójátékot mutatott. Ne tévedjünk, nem lett Palickából hirtelen jó kapus. Egyszerűen szitává lőttük, aztán a végére belejött annyira, hogy tényleg beledobta magát néhány lövésbe is. De vissza a lényeghez: hogy lehet, hogy a BL-gólkirály Ilics lövései épphogy elvánszorogtak a kapus mellkasáig? Hogy lehet, hogy a világ legjobb jobbátlövője rengeteg technikai hibát vét, és még a lövései sem jönnek be? Hogy lehet, hogy az egész évben higgadt klasszisként viselkedő Sulic agya pont a kölni elődöntőben lesz csapágyas?

Nincs igaza azoknak, akik szerint minden más lett volna, ha a megérdemelt 2-3 gólos vezetéssel kezdjük a második félidőt, mert ezt az összeomlást valószínűleg 4-5 gólos hátrányból is kihasználta volna a Kiel. Ilyen szar félidővel ugyanis nem lehet bejutni a BL-döntőbe nemhogy a Kiel, de senki más ellen sem.

A legsokkolóbb az egészben – ami miatt fél háromkor még a térdemen dobolva ültem a Rajna partján – az volt, hogy meg sem próbáltunk tenni semmit a katasztrófa elhárításáért. És ha azt el is fogadjuk, hogy a formaidőzítést nem lehet minden részletre kiterjedően belőni, abban már elvitathatatlan az edző felelőssége, hogy válaszlépés nélkül hagyta ellenfele hadicseleit. De Ortegából, aki szerintem továbbra is nagyszerű edző és remek figura, vérbeli tutistát csinált a vele szemben megrendült bizalom. Nem mer kockáztatni, a biztosra játszik. Elhagyta a tavaly nagyszerűen bevált 5 + 1-et, mert a hatos fal a tuti a csapatnak. Lacika 60 percig játszik, mert ő a tuti. Dzsamali ül a padon, mert az a tuti. Még furcsább a ragaszkodása Mirkóhoz, holott Nándi legalább annyira tuti. Tamás fiam meg nagyon nem tuti, pedig hát ennél aztán biztos, hogy tutibb.

Ortega úgy gondolta, inkább megvárja, míg valaki elkapja a fonalat, és kirángatja a csapatát az egyre mélyülő szarból. Csakhogy az 540-es szektorból már az első időkérése után is úgy nézett ki, a pályán levők között nincs ilyen. A pálya mellől úgy tűnhetett, igenis van, mert semmiféle változtatás nem történt, amikor meg igen, akkor meg már minek. Percekkel a vége előtt kinyitni a falat tök felesleges, ellenben a 40. percben nagyon is érdemes lett volna, hátha sikerült volna nekünk is lerohanásból gólt szerezni. Jöhetett volna Dzsamali bármikor, rosszabb nem lett volna Ilicsnél, az fix (= tuti). Jöhetett volna három percre Mocsai, mert bármit is csinál abban a három percben, Lacikának használt volna annyit az a rövid szusszanás, hogy kijavítsa. Jöhetett volna Nándi. Vagy Ruesga sokkal (nagyon sokkal) korábban.

Ezek helyett az történt, hogy nem történt semmi. A Kiel – amúgy valóban nagyon szépen záró – hatos fala kicsinált minket, 14 lerohanásgólt szereztek a masszív védekezésüknek köszönhetően. Igen, annyit. És nem tudok mit kezdeni azzal, hogy „három hétig erre készültünk”. Mert nem látszott.

Az egész élményt még gyilkosabbá tette, hogy az első félidőben keményen kicsaptuk a brét az asztalra. Megmutattuk, hogy jobb csapat vagyunk, böhöm nagy bicepszet villantottunk, de ez a Kiel bicepszeket nézegetett egész évben, úgyhogy nem csinálta össze magát. Gislason súlyosabb csapást mért a veszprémi kispadra, mint Conchita Wurst a KDNP pártkongresszusára, az izlandi ugyanis csinált valamit. Kipróbálta a 3-2-1-et, de beszopattuk Suliccal és a szélsőkkel. Jött az 5-1, azt is szétszedtük, ráadásul az egyre hisztisebb Vujin mögött kétszer kikétperceztük Zeitz-ot a 20. percre. Már valószínűleg utolsó lépésként találta ki, hogy hagy egy kis levegőt a lövőinknek, és visszaáll hatos falra. Ki hitte volna, hogy ezzel fog nyerni? Talán ő maga sem.

Én még soha életemben nem borultam ki sportesemény miatt annyira, mint szombaton. Teljesen kikészültem tőle, úgy éreztem, annál kegyetlenebb dolog nem is történhet, mint hogy bemutatjuk a hatalmas királyságot, aztán hirtelen bemanszolunk a semmi közepén, és lebénulva nézzük, hogy egy gyengébb csapat átrohan rajtunk. És mi ez ellen semmit nem teszünk. Csaknem 24 óra kellett ahhoz, hogy megemésszem a dolgot, de nem mondhatnám, hogy mire elkezdődött a bronzmeccs, már túl voltam a dolgon.

Aztán belelkesedtem, amikor négy gombócot gyűrtünk le az unatkozó Barcelona torkán. Mert attól még nem, amikor azt láttam, hogy Ruesga kezd a meglehetősen indolens Chema helyén, és a 20. perc környékén pályára lép Dzsamali. Sőt, utóbbiaktól inkább morcos lettem, mert Iman vágott kettőt, és nem csinált semmi olyat a Barcelona ellen, ami a Kiel ellen egy nappal korábban lehetetlenné tette volna a pályára lépését. De a bronzmeccsnek a vége volt az, ami olyan indulatokat váltott ki, amikre nem hittem volna, hogy sor kerül Kölnben.

Szerintem két fontos dolog van. Az egyik, hogy az utolsó percekben – az egyébként kifejezetten jól fújó játékvezetők – teljesen elveszítették a fonalat, és (szándékosan vagy sem) belenyúltak a meccs alakulásába. A másik, hogy a legkevésbé sem meglepő módon a Veszprém durván elfogyott a bronzmeccs végére, és bár a szívük vitte előre a játékosokat, az utolsó 10 percben nem igazán lehetett érezni, hogy nekünk állna a harmadik hely. Ebből a kettőből persze sokkal kényelmesebb kiválasztani a játékvezetőket, és nem mondom, hogy nincs benne igazság, hiszen amikor Karabatic bevágta a mindent eldöntő gólt, már egy ideje a Veszprémnél kellett volna lennie a labdának. Ha innen nézzük, a bírókon múlt a harmadik helyünk, bár ha megpróbáljuk a külső szemlélő szemével nézni a dolgokat, 29:15-nél simán kiküldhették volna Timut két percre, és ott vége lett volna mindennek. Nem lett, csak kicsit később, de addigra már túl voltunk néhány igen furcsa ítéleten.

Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha mindez a döntőben történik meg. Az így is keresztes hadjáratot hirdető veszprémi stáb akkor valószínűleg a helyszínen felkoncolja a játékvezetőket, pedig nem vitás, hogy érdemesebb a dolog másik oldalával foglalkozni: a végén már csak a szívük vitte a játékosokat, szemlátomást nem volt erejük lépni sem, miközben a padon továbbra is pihent játékosok várták, hogy pályára lépjenek. Már csak azért is azt gondolom, hogy ez a fontosabb, mert a bírókkal nem tudunk mit kezdeni. Ezzel viszont tudunk.

Tudom, ezzel nem leszek népszerű, de úgy gondolom, fontosabb, hogy magunkban keressük a hibát. Nem is olyan nehéz megtalálni: irgalmatlanul elbasztuk a kulcsjátékosok formaidőzítését, a Final4-hoz szükséges erőbeosztást megalapozó rotáció (nevezzük ezt ArtMooney kedvéért F4-rutinnak) nem is létezett, és mindkét meccsen taktikai vereséget szenvedtünk a kispadon – az elsőn nagyon nagyot, a másodikon kicsit a körülmények csapdájából adódót.

Ne értsünk félre, én sem szeretem, ha belém törlik a cipőjüket, és nem pártolom, hogy hagyjuk az ilyesmit. Igenis ki kell állnunk az igazunkért, de ami a lefújás után történt, azt nem érzem méltónak a klub nagyszerű hagyományaihoz. Mi mindig a nagyok ellen hadakozó kicsik voltunk, nem illik hozzánk ez a hisztis primadonnaszerep. Azt pedig pontosan tudjuk, hogy ez a fajta felhajtás nemhogy nem segít, de az egyébként sem túlságosan baráti EHF-et csak még jobban ellenünk hangolja, amire pont annyi szükségünk van, mint rostos székletre a farzsebünkben. És ha már itt tartunk: a szofisztikált csalás mesterei (Nacsevszkiékre gondolok) tavaly művészi módon fingattak ki minket a Kiel ellen, ahol továbbjutást érdemeltünk volna. Idén a döntőt saját magunknak szúrtuk el, a harmadik helyért pedig egyszerűen egy jobb csapattal találkoztunk, amit ugyan meg tudtunk volna verni, de egyszerűen elfogytunk a végére. És igen, a játékvezetők sem minket támogattak, de nem egyik vagy másik miatt nem lett meg a bronz, hanem a kettő miatt együtt.

Összegezve tehát az egész hétvégét, én azt gondolom, a Veszprém nem a játékvezetők miatt nem zárta sikeresen a Final4-t, hanem azért, mert játékban messze elmaradt attól a szinttől, amit önmagának kijelölt a négyes döntőt megelőző időszakban – többek között a PSG elleni játékával. Én magam állnék a játékvezetők kerékbe törését követelő kórus élére, ha remek játékunkat a bírók suttyó ítéletei törték volna meg, így azonban inkább csak szomorú vagyok, hogy nem jött össze. És dühös is, csak nem a bírókra.

Megmondjam, miért fáj a Flensburg csodálatos győzelme? Azért, mert ők meg tudták csinálni azt, amire mi képtelenek voltunk: nem veszítették el a fejüket komoly hátrányban sem, képesek voltak többször is visszajönni a meccsbe, és tudtak váltani kritikus helyzetekben. Én hittel vallom, hogy a BL-győzelemhez nem kell a világ legjobbjának lenned, bőven elég, ha a Final4-hétvége legjobbja vagy – ahogy tavaly a Hamburg és idén a Flensburg is az volt.

A hibákat elkövettük, ezzel már nincs mit tenni. De le kell vonnunk a következtetéseket, hogy ne hozzuk magunkat jövőre is olyan helyzetbe, mint idén: elvben már egy jóval erősebb, valóban 16 főből (esetleg még többől) álló kerettel kezdjük meg a szezont, és talán az összes többi hiba is kijavításra kerül a jövő évi Final4-ig. Nem mondhatjuk biztosra, hogy újra ott lesz a Veszprém, de az ambíciókat, a rendelkezésre álló eszközöket és a már most is meglevő minőséget látva nagyon csalódottak lennénk, ha ez lett volna A dobásunk, és nem csak egy első kísérlet. A Veszprém végérvényesen felnőtt a legnagyobbak szintjére, és ahogy a dolgok állnak, nem lesz könnyű elmozdítani onnan, hiába szeretnék ezt sokan. És ha úgy is tűnik, én nagyon nem szeretném, ha Ortegát kirúgnák. Hibázott, nem is kicsit, de ebben szerepe volt a fent említetteknek is. Tanulnia kell belőle, és neki is fejlődnie kell, mert edzőként még ő is kezdő. Annak viszont szerintem ígéretes.

Ha a hétvége legjobb veszprémi teljesítményét keresem, az a szurkolóké lesz. Színt hozott Kölnbe a veszprémi tábor, zajosak, hangosak és szenvedélyesek voltak, de nem balkáni értelemben. Megmutatták a redőnycsapkodásban valamiért gyermeki örömöt lelő németeknek, hogyan kell buzdítani egy csapatot. Az itthon maradt szurkolókra már nehezebb szavakat találni, különösen a szegediek egy csoportjára, akik (volt köztük néhány olyan is, akiken keserűen meglepődtem) ráírták a homlokukra, hogy „Szomorú, Frusztrált, Kicsinyes Emberek Vagyunk”, és együtt örvendeztek a veszprémi vereségnek. ........ Ide eredetileg azt írtam, hogy "az elnökükkel együtt", de azóta felhívott dr. Szűcs Ernő, és kikérte magának, hogy valaha is ilyesmi történt volna. Az elnök úr kérte, hogy írjam le, pusztán arra pacsiztak az elődöntő lefújása után, hogy a Szeged lett az egyetlen magyar férficsapat, amely európai kupát nyert idén. Igen, ez itt egy helyreigazítás. 

De a hétvége igazi bunkója én vagyok. Ez itt kreténség volt minden létező szempontból, és szeretnék itt a poszt végén elnézést kérni az összes érintettől. Talán lehetne mentséget találnom rá, de egyszerűbb vállalni a vállalhatatlant, és feltenni a kezemet: igen, fasz voltam, méghozzá értelmetlenül.

A fotókat szokás szerint a nagyszerű foto24-től csakliztuk, köszönjük, KP!