Tudtam persze valahol mélyen, hogy ezt mi innen, így együtt már nem cseszhetjük el, de azért vasárnap remegő kézzel, reszkető lélekkel és izzadó tenyérrel ébredtem. Nagyon régen nem izgultam ennyire, komolyan, minden pótcselekvés kudarcba fulladt, még a lengyelpiac is szörnyű helynek tűnt, szóval inkább elhúztunk a Fricskába, hogy sört vegyünk magunkhoz, hátha majd attól jobb lesz.
Egészen mondjuk nem vagyok nyugodt, hazudnék, ha ezt írnám, ez tény. Ugyanakkor úgy vagyok vele, hogy ha csupán csak nyerni nem vagyunk képesek itthon bárki - értsd teljesen mindegy, hogy ki - ellen, akkor egyszerűen nem vagyunk Kölnbe valók, ennyi ez. Azt nem állítom, hogy ebben az esetben nem lennék nagyon csalódott, mert de, valószínűleg a domboldalon sírva találnátok meg lefújás után kb. 10 perccel, viszont szerintem ez most nem történhet meg. Úgyhogy nem is foglalkoznék vele többet. Főleg, mert a nyomás ma rajtunk van.
Először is tisztázzuk, hogy mit értünk meglepetés alatt: nálunk egyértelműen a PSG és a Szeged kölni részvétele számít meglepetésnek. Lesz ilyen?
Napok óta próbálok erősen koncentrálni kizárólag a pozitív dolgokra, ahogy ilyenkor minden rendes szurkoló csinálja, ezért nem fogok bővebb lére eresztett értekezéseket lezavarni sem Ilic remek ütemben érkezett mehetnékjén (ehhez csak annyit, hogy aki menni akar, azt engedni kell, hiszen játékosok jönnek-mennek ugye, csak Iváncsik Geri és Gulyás Peti örök Veszprémben), sem a már előre érzékelhető, ám a hátam közepére nem kívánt jegymizérián, sem pedig a tisztújításon, mert ez most nem fér bele. Ebbe a hétvégébe nem.
Először és utoljára 1994-ben voltam Párizsban, úgyhogy éppen itt volt az ideje. Igazából a Charles de Gaulle repteret azóta párszor megjártam, mert az Air Canada gyakran Air France volt Európában, tehát gyakran indult onnan úgy a gépem to Toronto, hogy a kivilágított Párizs fényei szolgáltatták a hátteret a felszálláshoz. Gyönyörű volt. Érdekes, a tizenéves fejjel átélt napokra is elég pontosan emlékszem, Párizs egészen meglepett akkor, hogy mást ne is mondjak, ott láttam először színesbőrű embert élőben, voltam Disneylandban, mozgó járdát is ott láttam először életemben, és kézenfogva andalgó férfiakat. Abban a pillanatban egy kicsit felnőttem, úgy érzem.
Szerettem volna, ha valaki más viszi el ezt a sztorit helyettem, de nem volt tolongás érte, hogy finom legyek, úgyhogy a nyakamon maradt a dolog. Pedig szerettem volna, ha nem nekem kell felesleges hisztire és állandó bírózásra reagálni, előbbit már amúgy is megtettem személyesen, utóbbit meg annyira unom. Továbbra is dühít az álszentség, és bár vágom, hogy vesztes meccs után jobban fáj minden szó, azért én óva intenék mindenkit attól, hogy egy ilyen meccs után a lefújás után negyed órával felhangzó nótákkal foglalkozzon. Mert minek?
Inkább foglalkozzunk azzal, hogy az ország elsőszámú (MUHAHA) bírópárosa vezette ezt a tegnapit, és bár megszoktuk, hogy balfaszok, azt hajlamos vagyok elfelejteni, hogy mennyire imádják a rivaldafényt. Az a Szeged pedig, aki innen akart volna üzenni a Kielnek (újabb MUHAHA), örülhet neki, hogy ez nem nyolc. Öt lett, annyi, amennyit legkevesebbnek meghatároztam, szóval örülnöm kéne, de azért van némi hiányérzetem na. Mondjuk nem sok.
A világ legjobb csapatsportjának történéseit követjük és tárgyaljuk ki több szempontból, ellentmondást nem tűrően.