Vagyis az MKB megverte az MKB-t. Azt hiszem, ezzel lehet röviden összefoglalni az első elődöntőt. 14 indulásgólt ez ellen a Kiel ellen akkor sem lehet kapni, ha a játékvezetés egyszerűen röhejes volt, és többször el kellett volna venni induláskor a labdát (az megvan, hogy a płockiak és a PSG ellen is a játék ezen eleme volt, ami abszolút nem működött?), átlövőteljesítmény nem volt, Palicka akkor is fogott volna, ha háttal áll a kapuban, olyan szinten sikerült agyonlődözni. Nem az elveszített elődöntő miatt kesergünk, az megtörténhet, de az, hogy igazából nem az ellenfél volt jobb, hanem a veszprémiek rosszabbak, elkeserítő. Hajtás után nem tudjuk, mit írjunk.
Pedig milyen jól indult. 11:8-ig minden úgy alakult, ahogy azt elgondoltuk, de már ekkor is figyelmeztető jel lehetett, hogy a kapott gólok fele a visszarendeződés hiánya miatt volt, valamint a Sjöstrand helyett beálló Palicka - már említettük - 60% fölött védett. Emellett nem ment Nagy Lacinak, nem ment Ilićnek, ami szintén megesik, de a baj ezzel az volt, hogy egyrészt ennek ellenére sokszor olyankor is próbálkoztak, amikor nem kellett volna, másrészt ismét kiderült, hogy jó esetben is csak másfél sora van a Veszprémnek, hiszen ugyan kinek is kellett volna bejönni helyettük? Az sem feltétlenül volt világos, hogy Chema miért kapott sokkal több időt, mint Ruesga, volt egy olyan pillanat, amikor vissza lehett volna hozni ikszig a meccset, erre Chema ziccerben lábon lövi Palickát (vagy utóbbi nagyot védett, ízlés dolga), majd másodpercek múlva eladja a labdát is a sokadik kontragólt kapjuk. Sulić ütése meg már csak hab volt a tortán. Közben meg benito szakért digin, fél füllel hallgatom, és azt hallom, hogy pont ezekről beszél.
Az a szomorú, hogy a túloldal elvileg nagy lövői is óriásit betliztek, Vujin pl. a 33. percben lőtte az első gólját, akkor éppen 1/5 lett a statisztikája. És nem tudott élni vele a veszprémi csapat, de annyira nem, hogy igazából a kielieknél is a mezőnyben az egyetlen értékelhető teljesítményt Palmarsson nyújtotta (na ezt meg pont Koti mondja), pedig én a meccs előtt egyedül tőle tartottam. Bejött. Sajnos.
Nehéz egy ilyen meccs után okosságokat mondani. Leginkább azért, mert mintha most arról szólna ez az egész, hogy mennyire rossz eredmény az az elődöntő, pedig dehogy. Csak az elkesertő, hogy ilyen közel volt, és hogy egy olyan Kieltől kapott ki a magyar bajnok, amelyik bőven verhető lett volna. Pedig semmi újat nem mutattak.
A bronzmeccsre kell mostantól figyelni, ezen kár tovább keseregni, főleg a játékosoknak. Az is szép, nyilván. De a hiányérzet, főleg a veszprémiekben, azért ott fog maradni. Győrben mi ezt ismerjük: majd jövőre.
Mi már tudjuk, milyen az, amikor tavaly mi. És idén is mi. Kívánom, hogy Veszprémben is megismerjék ezt az érzést. Erre én most abszolút látom az esélyt.
Holnapra pedig a helyszínen lévőknek annyit üzennénk: kurva jó volt azt hallani a tévé előtt, hogy csak magyar szurkolás van. Ezt akarjuk holnap is hallani, és érmet látni a piros mezek előtt.
A világ legjobb csapatsportjának történéseit követjük és tárgyaljuk ki több szempontból, ellentmondást nem tűrően.