Tavaly is nekem jutott az a kevésbé megtisztelő feladat, hogy beszámoljak Köln sötét oldaláról. Ok, ez így kicsit Origo címlaposra / kattintásvadászra sikerült, de az a helyzet, hogy az önkéntesek és a más nyakbalógós szervezők sugárzó mosolya nomeg a Lanxess hatalmas, fényesre nyalt üvegfalainak csillogása egyre kevésbé képes eltüntetni a háttérben húzódó sötét foltokat.
Nosztalgia és aggodalmas jövőbe pislogás egy klikkolásnyira.
Tegyük ki az indexet jóelőre: kis feleségemmel idén a jubileumi ötödik kölnözést abszolváltuk, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Final4 nem nagyon tud már meglepni. Sem a tömeg, sem az a bazi nagy hodály nem vertek mellbe, ahogy az árak sem, lásd, a 3,90 eurós sört simán olcsónak értékeltem, de még azon sem akadtam fenn, amikor a hátára szerelt sörcsappal rohangáló, keményen dolgozó gazdasági bevándorló azt a pocsék König Pilsenert előbb rátolta a kezében hosszasan melengetett fél korsónyi löttyre, majd a húszasomból simán csak 15-öt adott vissza. Előtört belőlem is a minden magyarban ott húzódó dzsentri, elvégre azért jöttünk, hogy a seggére verjünk az európai átlagtól alig néhány száz ojróval elmaradó átlagfizetésünknek, nem?
Köln jó, nagyon jó. Van erre egy igen találó kifejezése a magyar nyelvnek, ami úgy hangzik: kurvajó.
"Az ilyen utakért éri meg gürizni, - gondoltam - tegnap széthajtottuk a zebrákat, akiknek az éppen csak pihegő testét épp most használta fel aktuális játékszerének az a vaddisznó Kielce. És még a nap is süt, mi kell még?"
...és itt még rövid is akad, nemcsak sör és hosszúlépés.
Amint az a figyelmes olvasó számára nyilván kiderült, ez a gondolat nem a szombat kora délutáni idegállapotomat jellemezte.
Mert akkor éppen ketté akartam harapni a beléptetést vezénylő biztonságis nő torkát. A sztori onnan indult, hogy nekem már a Lanxess-t körülvevő kordonokkal is igen komoly fenntartásaim voltak, mivel tudom, milyen volt nélküle, és hát sokkal jobb. Ha már spanyol uralom jellemezte ezt az eseményt is, akkor stílszerűen azt mondhatom, anno fiesta volt a csarnok körül. A tavalyi mélyponthoz képest mégis sikerült komolyan előrelépni, mert megoldották a rendezvény területéről való kijárást, igaz, egészen amatőr módon egy sima, fénymásolt A6-os lapot kaptunk, ami a jeggyel együtt visszatérésre jogosított. Szóval léptünk ugyan előre kicsit, de egy sor problémát még mindig nem sikerült megoldani. Idézve tavalyi önmagam:
"Kezdjük ott, ami talán a hatosfal legtöbb követőjét is érintette: a jegyértékesítéssel. Ezen a területen évek óta azok vannak behozhatatlan előnyben, akik részt vesznek az aktuális eseményen, mivel a helyszínen már az első napon, az online értékesítést több nappal megelőzően megnyitják a következő évi jegyértékesítést. Az EHF-nek ez eszméletlen jó, mert így az a közel 1M euró, ami idén is befolyt a két nap alatt, majd egy évet állhat a számlán. Az, hogy amikor áprilisban kiderülnek a résztvevők, már nem lesznek szabad jegyek, így azok, akik a saját csapatuknak szeretnének szurkolni, végül nem jutnak jegyhez, az nem számít. Vagy ha mégis sikerül belépőt szerezni, akkor kizárólag csillagászati áron valamelyik aukciós oldalon keresztül. Mert az EHF-nek az nem fontos, hogy megpróbája elejét venni a jegyüzérkedésnek (ld. még: névre szóló jegyek és központilag szabályozott online adásvételi fórum). Az sem probléma, hogy megjelentek a jegyhamisítók: rhynn mellől rángattak ki egy zokogó szerencsétlent, aki az ebayen vette a - mint utólag kiderült - hamis jegyét. Ezek nem férnek bele a min. 2M eurós jegybevetélbe. Ahogy az sem, hogy a csapatoknak normálisan visszaosszanak."
Mondom, ezt épp egy éve írtam.
Vasárnap délután, a bronzmeccs előtt nem sokkal - páran még szeredttek volna jegyet venni...
Jövőre talán már felfedezik a modern jegyértékesítést és a karszalagot is, addig viszont örüljünk a végre újra megnyitott domboldalnak, ahol kedvünkre ünnepelhettük a találkozót a lengyel pajtikkal. Előtte viszont még be kellett jutni, és ez annak ellenére sem volt egyszerű, hogy minden idők legjobb szintidejét teljesítve érkeztünk meg a helyszínre, hogy aztán az igazán felkészült főbejárati szeku főnöknek sikerüljön elkoboznia és drámák mozdulattal a kukába basznia a táskámra kötött két dudát. Ezt követte némi emel(kedet)t hangvételű beszélgetés, melynek lényege az volt, hogy ha nem tetszik a rendszer, hívjam ki a felettesét, amit ő a fülére szerelt rádió ellenére nem volt hajlandó megtenni. Pedig még rá is kérdeztem, hogy ugyan, akkor mégis mi a véreres lófasznak van a fülén az a basz, mire közölte, hogy az nem arra való. Pont. Mondani sem kell, hogy az az apróság, miszerint a hivatalos fanshopban lehetett kapni dudát, cseppet sem zavarta. Maradt a felettes megkeresése (itiner: valahol az Arénában van), aki a szívélyes útbaigazítás ellenére percek alatt előkerült. Lesétáltunk a bejárathoz, ahol kiderült, a rendszer elakadását az a parányi homokszem okozhat, hogy a portafőnök nem tudta megkülönböztetni a dudát a gázdudától és a vuvuzelatól. Egy sporteseményen.
A szervezők vízióját az eseményről mindenesetre jól jellemezte ez az eset. Láthatóan ők továbbra is egy minden egyes négyzetcentiméterre megtervezett és tökéletesen kivitelezett showban gondolkoznak, nem pedig sporteseményben. Az, hogy miért jön össze az a húszezer ember, nem számít, a cél az, hogy ez az egész minél látványosabb legyen. Jól néz ki, ha húszezer ember egyszerre ritmusra tapsol? Igen? Akkor nyomjuk el 400x a Zorbát és a többi, legalább 10 éves zenét, hadd üssék a zombik a legyezőt. Elkezdődött a játék? Na és, plusz 20 mp-nyi zene még belefér, nem? Ilyenből volt még egy csomó, felesleges is lenne felsorolni mind, ezért csak a két számomra leginkább, hát, talán nem is bántó, hanem inkább érthetetlen részletet emelném ki. Az egyik Remport Csabi, aki ezúttal is dobos Csaba volt Kabala Csaba helyett, a másik Mosonyi Józsi, aki azért a kétszer 5 percért utazott ki, amiben elénekeltethette a Micsoda álmot a magyarokkal, mivel idén már nemhogy a meccsen nem beszélhetett, de még a csapat felkonferálását is elvették tőle azért, hogy helyette a két csapatot egyszerre bemutató, magyarul egy mukkot nem beszélő központi szpíker mondhassa, hogy "nambör szrí: Peter Guiás". Ez utóbbi különösen azért zavaró, mert korábban nem így volt, sőt! Soha nem fogom elfelejteni az akkor már nyakig a saját guanojában úszó Atleti vezérszurkolóját, ahogy azt mondja, "numeró veinté: Cheeemachemachemachemachema Rrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrróóóóóóóóódrígesz".
A Final4 tervezésénél nyilvánvalóan a Major League sportesemények példája lebeg a szervezők szeme előtt - amivel szemernyi probléma sincs. Csakhogy elfelejtettek egy alapvető dolgot: az amcsik ahhoz értenek igazán, hogy kiszolgálják a közönség igényeit, nem pedig megpróbáljanak valami központi dolgot rájukerőltetni. A klasszikus, kelet-európai értelemben vett szurkolás nem különösebben látványos, de folyamatos korlátozása pedig azt mutatja, a szervezők egyelőre nem kíváncsiak a mi igényeinkre. Az persze jól jön, hogy vannak viccesen felöltözött és kifestett, a mecsset végigugráló, éneklő népek, mert lehet róluk fasza vágóképeket gyártani az EHF TV-re, de ennél tovább nem kíváncsiak ránk. Ahogy kikapcsol a kamera, a lengyel, magyar szurkoló már csak probléma, mert együtt szeretne szurkolni, és ezért még esetleg a számára kijelölt a szektort is elhagyja, ráadásul még fel is áll és ezzel zavarja a mögötte helyet foglaló - esetleg pont nem az ő csapatának szorkoló - nézőt, és, mert urambocsá, leveszi a mezét. Ha odafigyelne ránk az EHF, akkor a jövő évre úgy jelölné ki a csapatok szektorait, hogy oda tényleg csak a saját szurkolói kapjanak jegyeket, esetleg visszatartana további néhány szektort azért, hogy hátha 3 héttel a rendezvény előtt valamelyik csapat igényelné, no és persze kijelölhetne olyan szurkolós szektorokat, ahol nem bűn felállni. Láttunk már ilyet, éppenséggel nem is olyan messze Kölntől van az a Dortmund nevű focicsapat, azzal a Gelbe Wanddal, vagy mivel...
Ha már a sárgánál tartunk: a hétvége vitán felül legpozitívabb részét a lengyelek jelentették. Iszonyat jó érzés, hogy van egy nép, akik számomra teljesen érthetetlen módon, de nagyon szeretnek minket. Becsüljük meg őket, mert nem nagyon van rajtuk kívül más ilyen a világon. Szerencsére ezzel nem volt baj, mi is szerettük őket, amiért ők hálásak voltak, áradt a boldogság és a szeretet, mi üvöltöttük, hogy Vízkeresztre, vízkeresztre, ők meg azt, hogy Vezprem, Vezprem, Vezprem. Könnyezik a szív.
Nemcsak a lengyelek miatt, de összességében tényleg és továbbra is jó rendezvény Köln. Igazából ha egyszer eljut a szervezőkhöz az, hogy most már stabilan jelen van egy olyan réteg a rendezvényen, amelynek van néhány, az eredeti törzsközönségétől markánsan eltérő igénye, és ezeknek hajlandó lesz teret engedni, akkor a következő május vége is szép emlék lesz. Bízzunk ebben, mert - elnézve a 2016-os jegyekért sorban álló 4-5 órás sort - jövőre kb. kétszer ennyi magyar lesz. Az eddigi tapasztalatok alapján azért azt hiszem, nagyobb esély van a pozitív változásra, mint az ellenkezőjére: a komolyabb hibákat belátták és szinte azonnal orvosolták is. Így lett idén ki- és visszaengedés, vagy épp kordon a végtelen hosszú jegyvásárlós sor mellé a második napra.
No és amíg a kvázi-házigazda Kiel szurkolói ilyen, már-már fájóan européer módon állnak ehhez az egészhez, addig nem lehet baj. Ezekre a fekete-fehérbe öltözött emberkékre egyszerűen nem lehet rosszat szólni. Tökmindegy, hogy 18 vagy 88 éves, mindegyik a lehető legnagyobb elismeréssel beszélt a Veszprémről még az elődöntő után is, egy másodpercig nem éreztük azt, hogy bármilyen rossz érzésük lenne velünk kapcsolatban, nem volt bírózás, megjegyzések vagy akárcsak furcsa nézések sem, semmi. Sőt, az "O" szektorban elszállásolt német srácok nemhogy nem akarták elcserélni velünk a jegyeiket, de a második napot már Veszprém szurkolói pólóban nyomták, velünk tapsolták, ugrálták végig a döntőt.
Na, hát ez az a mentalitás, ami miatt itt tart ez az ország.
A világ legjobb csapatsportjának történéseit követjük és tárgyaljuk ki több szempontból, ellentmondást nem tűrően.