Komolyan nem vágom, hogy ezekből a szerencsétlen franciákból hogyan lehet a világ, de mindenképpen Európa egyik vezető hatalma. Az összes, amelyikkel találkoztam ma, konkrétan életképtelennek tűnt. Komolyan, nem viccelek, egyszerűen csoda, hogy enni, inni, aludni tudnak, pedig valószínűnek tűnik, mert hát itt vannak, élnek és virulnak. Fingom nincs, hogy hogyan.
Ami elromolhat Franciaországban, az el is romlik, amit el lehet baszni, az elbaszódik, amit el lehet téveszteni, az eltévesztődik, elég jellemzően kaotikus nap után érkeztünk meg a George Carpentier hallba, ami egy ócsak, lelakott, szutykos tornaterem konkrétan a kínai negyed közepén, egy kínai Mc'donalds szomszédságában. Na de még túra.
Miután szombat este természetesen elvi szabadságharcosokká ittuk magunkat - vagyis hát én, Koko meg az illúzióimat ronbolta, mert valakinek mindig muszáj, nyilvánvalóan - elég kócosan ért a vasárnap reggel. Tíz körül aztán néhány jól irányzott másnaposságot elűző tevékenység után nyakunkba vettük a várost és bemetróztunk az ígért - és szerencsére valóra is vált - verőfényes napsütésben Párizsba. Simán húsz fokos hőségben álltunk neki a fotózásnak, aminek akkora sikere lett az Eiffel-toronynál pillanatok alatt, hogy egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy marokkói fiatalok kerülgetnek bennünket - attól ronyóztunk, hogy a lepakolt cuccaink miatt, de nem, hanem - hogy velünk fotózkodhassanak. Érted, hogy velünk fotózkodhassanak!
Előrántottak egy valamilyen mezt és tartották szépen ők is, de mivel nem annyira voltak kommunikatívak, ezért nem tudtuk meg, hogy milyen csapat milyen izéja és mit is keresnek itt Párizsban. Na de nem baj, attól még cukik voltak. Ami már az első metrózás során kiderült az az, hogy mint tulajdonképpen minden világvárosban a Földön, az emberek itt is turhó parasztok egymással. A metrón legalábbis döbbenetes módon gyilkolják egymást és minket, hát a végére már egészen megszoktam, hogy itt keményen könyökölni kell ahhoz, hogy életben maradj. Durva volt, tényleg.
Az Eiffel-torony után befutottunk a Szajna-parton megbújó piacra, ahol is magyar kürtöskalácsoson át a táskásig volt minden, így megtaláltuk a számításainkat. Viszont az utána következő programpont kiverte a biztosítékot nálam. Gondoltuk elhajózunk a Notre Dame-hoz, viszont kurvára nem tudtuk megvalósítani ezt a tervet különféle okokból, amiket most nem is taglalnék inkább, mert konkrétan ideges leszek újra. Na mindegy, mondtuk, hogy money back, de hirtelen, aztán húzzunk. Na igen, de akkor mivel? A sarkon állt egy tuk-tuk. Aki volt már a világ mediterrán felén vagy Ázsiában, azt tudja mi az. Az a kis Polskinyi valami (kisebb), ami nyitott tetővel hasít, miközben fűnyíróhangon vonyít. Na ebbe mi beleültünk öten, plusz a sofőr. Lesz róla rész a videóban, mert elképesztő volt. Azonnal elfelejtettem minden búmat, bánatom, igaz többször kaptunk a szívünkhöz, hogy na majd most lesz itt matrica az arcunkból, de nem lett, mondta is a csákkó, hogy keep calm, nem baj, hogy jön jobbról a limo, pikk-pakk arébb húzunk. Hú, azért vicces volt. Na ezzel érkeztünk meg a Champ Elysées-re, csak mondom. Sajnos Huszárék nem látták a belépőnket, pedig fel akartunk vágni nagyon.
Disney-bolt, juhéjj, sör, izgulás, meccs. Az egyetlen normális szolgálatot teljesítő ember, akivel összehordott bennünket a sors, az a taxis volt, aki kivitt a csarnokhoz. Vágta kik vagyunk és honnan, ráadásul nekünk szurkolt. Nem voltak szimpatikusak a franciák sosem, de ezt a Párizst lakhatnák sokkal normálisabb emberek is szerintem. A csarnokban először elkoboztak minden eszközt a szurkolóktól, aztán a zázlókat szépen visszaadattuk a supervisorral, majd az a 6millió biztonsági figura, aki ott nyomult, közölte, hogy szünetben márpedig nem lehet kimenni a levegőre sem cigizni, sem csak úgy. Na, ott is alakult némi lincshangulat, de szerencsére visszafogódtak az indulatok. Még jövünk majd képekkel, videókkal.
A meccset megírta Room303, holnap jön Töcök is.
A világ legjobb csapatsportjának történéseit követjük és tárgyaljuk ki több szempontból, ellentmondást nem tűrően.