Párizs kurva messze van, ezt előre is sejtettük ugyan, de teljesen biztosan a saját bőrünkön akkor éreztük, amikor éjjel négykor végül inkább félreálltunk kicsit egy sötét, kamionos parkolóban dőlni. Az a másfél óra sokat segített és mivel pirkadni is kezdett, újult erővel vágtunk neki a második 750 km-nek.
Az út első fele amúgy viszonylag eseménytelenül telt, sok a kilenc ember a Vitoba, az biztos, de nem annyira zsenge korunk ellenére is úgy döntöttünk, ennyit ezért a negyeddöntőért vállalni lehet. Igazából ezt csak reméljük egyelőre. A kocsi amúgy púpon lett, nem is egészen értjük, hogy mivel, nem érzem úgy, hogy sokkal több cuccot pakoltam volna, mint eddig bármikor, szóval erről kizárásos alapon Koko és Zsani tehet.
Amíg szemmel bírtuk, toltuk az éjszakai menetet, de amikor látható csüggedésbe kezdett a sofőr szemhéja, na akkor beiktattuk a közös alvást, ebben a minimumos, koedukált hálóteremben. Aztán amikor felsejlett a reggel, szinte egyszerre nyitottuk ki szemeinket, hogy Párizst irányba vegyük ismételten. Most pedig menetközben írom ezt, hogy legyen mit felpakolni a szállásról azon nyomban, ahogy beesünk ugye.
Beestünk. Nos maradjunk annyiban, hogy megérkezni Párizsba egy egész éjjeles alvós próbálkozás után abba a kaotikus szarságba, ami itt volt, na az kemény volt. Aztán a Montmarte-i hostelbe megérkezni már önmagában durva dolog, de parkolóhelyet keresni, lift nélküli ötödikre felcihelődni, szobákat beosztani, pálinkát elfogyasztani meglehetősen nagy meló volt. De itt vagyunk, és más nem számít. Most iszunk, holnap pediglen városnézéses és fotózásos délelőtt után nyerni fogunk. Uff.
A világ legjobb csapatsportjának történéseit követjük és tárgyaljuk ki több szempontból, ellentmondást nem tűrően.