Nemrég még azt gondoltuk, az egyébként is nagyszerű szezon vége mámorossá fokozódik. A Veszprém ott volt Kölnben, a szlovénoktól eltiltották a fél csapatot, minden adott volt, hogy a Szeged és a Győr BL-győzelme után a nyár azzal teljen, hogy a szövetség teljes vezérkara seggrészegre issza magát, és fűszoknyában és NagyLaci-mezben twerkel valami tóparti strandon. A sors nem így gondolta. A veszprémi bukás után jött egy középszar, de reménykeltő odavágó Szlovénia ellen, de a feketelevesből csak Velenjében, ott is csak az utolsó percekben slukkoltunk egy fojtogatóan sűrűt.
Mivel Szlovéniában nincs olyan, hogy sajtótájékoztató, Chillel levágtattunk az öltözőfolyosóra, hogy ott kérdezzük meg az érintetteket, mi a bánatos lószerszám történt az utolsó tíz percben. Beszéltünk összesen öt játékossal, egy elnökkel és egy edzővel, és ha megengeditek, most összefoglalom a mondandójuk lényegét:
„Nem tudom, nem tudom, nem tudom.”
Pont így vagyunk ezzel mi is. A (magyar) ember ilyenkor kétségbeesve nézeget körbe, és keresi a felelőst, akire rátámadhat. A legalja általában azzal jön, hogy a magyarok lúzerek, és nem tudunk végjátékot nyerni, de ezt már annyiszor megcáfoltuk, hogy szót sem kívánunk vesztegetni rájuk. Aztán persze adja magát Mocsai, mint bűnbak. A kortárs kézilabda legnagyobb koponyája sosem volt nagy májer, ha egy meccs levezénylésére került sor, de a tegnapiban szerintem csak annyiban volt hibás, hogy nem forgatta eleget a csapatot, és a végére kifingott mindenki, akiben benne lehetett volna, hogy megállítja a szlovénokat. Nagyobb bajok voltak itt, mint amiket a velenjei hőségben orvosolni lehetett volna.
Tudomásul kell venni először is, hogy Nagy Laci egy klasszis, egy fenomén, egy félisten, de nem gép. Még ennek a rohadt nagy testnek is szüksége van regenerálódásra, amit egész évben nem kapott meg. A veszprémi Final4 is azon ment el, hogy – teljesen érthető módon – Lacinak kimerültek a tartalékai, és ha a védekezést rutinból meg is tudja oldani, ilyenkor támadásban már nem szabad kulcsemberként tekinteni rá.
De akkor kire tekintsünk? Ilyés Feci az elmúlt 4 és a következő 3 év minden támadóenergiáját rázúdította a berlini ellenfelekre, ami értelemszerűen alaposan ki is csinálta a szezon végére. Ancsin Gabi Szegeden sem tudta hozni, amit a válogatottban igen, ráadásul sérült is volt. Csaszi öltönyben vette át a Francia Kupát, ennél többet nem is kell mondanunk. Puticsot nem szereti Lajos, ráadásul a hajrában a hosszú oldalra kellett volna cserélni, védekezésben pedig konkrét emberhátrány. Ezen lehet vitatkozni, de én végig Lékait toltam volna irányítóban, de ez lutri, nem világmegváltó terv. Hát, ennyi a jelenlegi magyar válogatott.
És ez a magyar válogatott nem lesz ott a világbajnokságon, ami több szempontból is nagyon nagy baj. Egyrészt ugyebár az olimpia miatt, hiába mondta Lékai, hogy ez most nem lesz olyan nehéz az Eb-ről, mint amilyen általában lenne (van némi igaza). Másrészt azért, amit Laci mondott: jöjjenek a fiatalok. De milyen fiatalok jöjjenek? Egy ilyen bukás után, egy ilyen helyzetben levő válogatottnál valóban az a logikus lépés, hogy lemond a vezetőség, néhány játékos bejelenti a visszavonulását, és elkezd építeni egy új csapatot. Csakhogy itt most hiába történne meg az első része, a másodikra esély sincs. Nincs ugyanis olyan feltörekvő, fiatal generáció, amire egy legalább hasonló eredményeket ígérő válogatott felépíthető lenne. Mindezt egy olyan időszakban, amikor amúgy ömlik a pénz a kézilabdába, és klubszinten még a nyugati csapatok is irigykedve nézik a magyarokat.
Képzeljük el, mi történne egy skandináv országban egy ilyen kiesés után. Leszámítva persze a pletykákat, hogy „volt az a pénz, amiért nem kívántunk részt venni a vébén”, mert ez itt szerintem nem több, mint rosszindulatú híresztelés. Szerintem az történne, hogy az emberek napirendre térnének a dolog fölött annyival, hogy legutóbb minket vertek rommá a szlovénok három félidőn át, hogy aztán a végét irgalmatlanul elkúrják, most pedig rajtunk volt a sor. Nincs tragédia, ilyen a sport. Egyszer nyersz, máskor veszítesz.
De túl azon, hogy mi, magyarok egyébként sem tudjuk tisztességesen feldolgozni a kudarcot (a sikert sem, de ez egy másik sztori), ez most tényleg rohadtul fáj. Ahogy Gyurkáék és Élesék után jöttek NagyLaciék és Iváncsikék, úgy nem jön most senki. És ezzel az a legnagyobb baj, hogy egyrészt ebben a generációban még bőven benne volt a riói (?) olimpia, másrészt pont most rohadtul nem jött jókor, hogy kihagyunk egy világeseményt. Lehet berzenkedni a sportra elszórt horribilis összegek miatt, de tenni úgysem tudunk ellene, akkor már legalább használjuk ki úgy, hogy minél több örömünk legyen benne. Ezt éreztem a debreceni stadionban is, valószínűleg ezt fogom a Fradiéban is, és eszembe sem jutott volna, hány inkubátort lehetett volna venni NagyLaci fizetéséből, ha a Veszprém megnyeri a BL-t. Most annyi pénz van a kézilabdában, amennyi még soha nem volt, és ezt illett volna meglovagolni.
Térjünk vissza a kezünk ügyében levő problémához. Mi lesz most? A játékosokhoz hasonlóan én sem tudom. Valamiért azt gondolom, lesznek személyi változások a válogatott környékén, bár korábban erre egy múlt heti Népszabadságot sem tettem volna fel. Akárhogy nézzük is, elment egy vébénk, és ha Szerbiában a kapitány vállalta a felelősséget, akkor kutya kötelessége ugyanígy tennie a magyar stábnak is.
Igen ám, de ez nálunk nemhogy tüneti kezelésnek kevés, de az esetleges lemondás módja még súlyosabb károkat is okozhat. Mocsai Lajos óriási értéke a magyar kézilabdának, neki ott kell maradnia a szakmai vezetésben, csak nem edzőként, mert abban van nála jobb. Képezze csak a jövő edzőit a TF-en, legyen ő a szakmai kontroll a szövetségi kapitány feje fölött (ahogy az ő feje fölé sem ártott volna valaki), és jöjjön valaki, aki jól megérti magát a játékosokkal, és nem saját elképzeléseinek a rabja.
Szerintem akármi lesz is, most néhány szűkebb év jön. Mire legközelebb igazi tétmeccset játszik a válogatott, még korosabbak lesznek a kulcsjátékosok, valószínűleg már mindannyian lefele fognak menni. Viszont van még addig arra is idő, hogy az akadémiák elkezdjék megtermelni a beléjük feccölt lét, és talán felbukkanjon néhány Zdolik Bence, Varsandán Milán, Ligetvári Patrik és Gyene Norbert. Addig meg legyünk türelmesek, és szeressük ugyanúgy ezt a csapatot, mint amikor Londonban életünk sportélményével ajándékozott meg minket.
A világ legjobb csapatsportjának történéseit követjük és tárgyaljuk ki több szempontból, ellentmondást nem tűrően.