Ami a matek, az csúnyán néz ki, igen. Két elvesztett meccs, az egyik nagyon pofátlanul elcsalva - igen, ez volt a bronzmeccs - a másik csak mérsékelten ugyan, de nagyon időben és egyértelműen, nehogy bármelyik veszpréminek vérmes reményei legyenek a hétvégét illetően. Nem teljesen egyöntetű a megítélése, ezért én is leírom, hogy helyszínen hogyan éreztem.
Az első meccs első félidejét 3-4 góllal kellett volna nyernünk, ehelyett lett ugye döntetlen. Néhány be nem fújt két perc bőven elég volt ahhoz, hogy megroppantson bennünket. Őszinte leszek, én rohadtul nem számoltam ennyire durván verekedős meccsel, és úgy láttam mások sem. Ugyanakkor a komplett második félidőt viszont egyértelműen mi basztuk el. Egyszerűen megijedtünk, majd szépen végignéztük, ahogy a Kiel a saját játékát ráhúzza a fejünkre. Mert 14 lerohanásgólt kapni attól a csapattól, amelyik egész évben, sőt egész történetében ezt tolta tulajdonképpen, szégyen. Elmaradtak a cserék is persze, Renato pedig visszaugrott vérmérséklete szerint 2 évet. Sajnos. Szóval most kicsit szegediek vagyunk, és azt mondjuk: majd jövőre. Amúgy is mindenki ezt tolta nekünk itt a vállunkat veregetve.
A Barcelona ellenit viszont igazából elemezgetni is felesleges. Az utolsó támadásuk, amiben két teljesen egyértelmű belemenést engedtek el a fehérorosz gyökerek, miközben passzívon volt fenn a kezük már kb. tíz-tizenöt másodperce, azt a helyszínen megélni egészen elképesztő volt, de tényleg. Kellemes meglepetés volt ehhez képest, hogy azt az időkérés után befújt hetest végül nem végeztették el. Vagy csak nem adtak még egy gólt, hogy biztos legyen. Abban a pillanatban én még azon sem lepődtem volna meg. Néhány játékosunk ugye bőven a nemiszerv másik oldalán szokott állni az ilyen esetekben, nem is csodálom, hogy volt, aki nem tudta lekezelni ezt a helyzetet. Chema például, mikor csak a befújt hetest látta (a passzív támadás két belemenése után), de hogy Pascual közben időt kért, azt még nem, konkrétan szétrúgta az EHF reklámtábláját ott a közelünkben. Odament, és megsorozta lábfejjel. Majd levonult a pályáról és bár nem láttam pontosan, de ha sírt volna, én azon sem lepődnék meg. Nagyon kiborult, NagyLaci és Árpád hozták vissza a játéktérre. De igazából teljesen mindegy, ami ezen a hétvégén gyorsan kiderült az az, hogy az első évünkben nem nyerhettünk meccset sem. Örültek, hogy itt voltunk végre, de ennyi legyen elég. Én ezt éreztem.
Meg büszkeséget. Olyan fajta büszkeséget, amit senki sem érthet meg, aki nem élt még át ilyet. Erre itt senki sem volt felkészülve. Hogy az a szektornyi magyar tényleg összegyűlt ott fenn a Holdon, és onnan bizony beordította ezt a gyönyörű létesítményt, ez önmagában már hihetetlen. Reménykedtünk ugyan benne, hogy lesz értelme a szervezéseknek, de hogy ennyire összeáll majd az egész, azt egyáltalán nem hittem. Mindenki tette a dolgát szépen, rengetegen jöttek fel különböző helyeiket hátrahagyva, hogy szurkolni tudjanak közösen. Az első napon emiatt majdnem életveszélyes is volt ott fenn, nem csodálom, hogy a másodikra már nem engedték olyan könnyen. De azt is áthidaltuk szépen. Gyurák mondta, hogy lesznek veszteségek, hát tényleg lettek. De nem ez az igazi lényeg.
Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor két ilyen meccs után többszáz szurkoló marad az Aréna előtti téren, hogy végigszurkoljon szinte még egy meccset, akkor nem érdekel, hogy mi történt a 20x40-en. Mert akkor már nem ez a lényeg. Olasz és portugál csávók jöttek oda hozzánk elmondani, hogy ilyet ők még sosem láttak, hallottak, éreztek. Őket például nagyon megnyertük az ügyünknek, eddig nem volt csapatuk, mert a kézilabdát szeretik úgy magában, de most lett. Amelyik játékos kimerészkedett ebbe a békésen hullámzó tömegbe, az fel lett dobálva és szét lett szeretgetve. Nekik szerintem ez most nagyon sokat jelentett. Hogy igen, megnyert meccs nélkül is büszkék vagyunk véreinkre. Amikor a csapat busza is odakanyarodott a végén, hogy összeborulhassunk velük még egyszer így a legvégére, az már csak a pont volt az i-re. Az út szélére félrehúzódott busz mellett forgalmat irányító veszprémi vezetőség örökre bevéste magát az emlékeinkbe. Utána közös kocsmázás a Gaffel am Dom elnevezésű hatalmas és gyönyörű sörözőben, ahova bevonultunk dobokkal, nádi hegedűvel, és a többszázas német közönséggel együtt szurkoltunk még egy közöset. Hatalmas szerencsénkre a Kiel néhány játékosa is megjelent, és igen, Vujin is, akinek örvendetes módon nem örült a feje. Tudom, hogy nem szép dolog a káröröm, de én most nagyon örültem ennek. Nem nyerhet előbb BL-t, mint Iváncsik Geri, és kész.
Tehát maradjunk annyiban, hogy a szurkolók ötösre vizsgáztak Kölnben.
Sírni csak akkor tudtam, amikor az amúgy végtelenül szimpatikus Flensburg eredményhirdetésére beálltunk az ő szektorukba, hátha majd örülnek annyira, hogy mi is vidámak leszünk tőle, de ehelyett végignéztük, ahogy szinte fapofával megtapsikolját saját győzteseiket. Elképzeltük mi lett volna abban a szektorban, ha azt a robotkart mi nyertük volna. Na ebből lettek a könnyek.
Most hazaút, de még lesz a hétvégéről anyag bőven. Magentáéknak pedig köszönjük szépen!
A világ legjobb csapatsportjának történéseit követjük és tárgyaljuk ki több szempontból, ellentmondást nem tűrően.