Hatosfal

Elutaztunk, lejátszottuk, kikaptunk, megbizonyosodtunk róla, hogy a nyári 3 hónap alatt nem csökkent a két csapat közötti különbség.

A női küzdelem remek volt felvezetőnek, na jó, nem mondom, a visszafújt és újra mellézett fradis hetes után hirtelen felindulásból elhagytam a csarnokot, de ezt már tőlem megszokhattuk. Nehezen viselem a női meccseket.

Igaz, hogy ezt most nem gyermekkéz húzta, de így sem lett sokkal szimpatikusabb vagy szerencsésebb, na. Ettől függetlenül azért nagy duzzogva tán még áldásomat is adnám erre a csoportra. De végignyálazom azért gyorsan, hogy melyik kalapból melyiknek örülnék jobban és miért.

Továbbra is kék az ég, főleg Szeged felett, még mindig csodálatosan kék az uszoda az újszegedi spori mellett, sőt, kék a szeme, arca csupa derű, de a lényegen mindez semmit sem változtat, a lényeg pedig az, hogy a bajnok újra piros maradt. Huszonharmadik szezonját húzta be ezúttal idegenben az MKB-MVM Veszprém csapata, és ezzel el is dőlt, hogy mától kizárólag egy dolog fontos a srácoknak: Köln.

Csak mert az is mindjárt itt van.

Azon röhögök, hogy múlt vasárnap hogyan esküdöztem, fogadkoztam, hogy még egyszer tuti nem megyek idén Szegedre, aztán tessék, már megint mi van? Hát persze, hogy lemegyek. De hát ez van, az ember nem pihengethet kedvére egy rendes bajnoki döntő alatt. Ráadásul kicsit rám is ijesztett az az első félidő végi balfaszkodás, mit tagadjam, szóval muszáj lemenni ordítani, meg hát azért is, hogy a saját szememmel lássam, mi van.

Mert mi is van? Franc tudja.