A csütörtök este kaotikusabban nem is telhetett volna, egyrészt este nyolckor konstatáltuk, hogy rohadtul nem működik az a mikrofon, amit a kameránkhoz kell majd csatlakoztatnunk, hogy interjúkkal jelentkezzen be az, akinek ez dolga, másrészt lebegett felettünk az ötkor kelés réme, na.
De marha nagy mákunkra tudtuk, kihez fordulhatunk, ha technikai probléma van, és a Csodálatos Zoltán ezt a számunkra megoldhatatlan feladványt két óra melóval megoldotta. Innen is köszönjük neki, mindenképpen kap valamit ajándékba. Reméljük azt a rohadt randa vaskart. A három órás, nem teljesen zavartalan pihenés után aztán nyakunkba kaptuk az utakat, és meglódultunk a reptér felé. Az mondjuk nagyon furcsa volt, hogy semmilyen személyazonosságot igazoló okmányt nem kértek tőlünk sehol, persze értem én, hogy Európa, de mégis na. Miután leszálltunk Kölnben, és bevettük a Lanxess Aréna látogatható részeit rájöttünk, hogy egyáltalán nincs még annyi idő, hogy be tudjunk csekkolni a hotelba, úgyhogy a bazinagy hátizsákkal kóricáltunk el a Radisson Hotelba, ahol a media call zajlott pénteken a délután korai óráiban. Amerre jártunk, hagytunk szét matricákat, meg még fogunk is, érdemes már a reptéren is nyitott szemmel járni, például a női mosdóban.
A media call amúgy egy olyan összeröffenés, ahol a csapatok öt tagját viszonylag kötetlen keretek között bárki, bármiről faggathatja fél órán át. Itt nyomult Karabatic, Tomás, Jicha, Gislason, Jurecki, Szmal, NagyLaci, Momo, csak hogy a legnagyobb neveket soroljam. Mindenki elmondta, amit akart, mindenki magabiztos volt, mi meg mellékesen szétröhögtük magunkat. Itt szembesültem először azzal a közhely jelleggel már évek óta hallgatott dologgal, mégpedig, hogy ez az egész egy rohadt nagy cirkusz. Mert tényleg az.
Most gondoljon bele mindenki, csütörtök óta vannak Kölnben a csapatok, és tegnap délelőtt volt az utolsó edzésük, azóta meg road-show tolnak szerteszét. De tényleg, délután öten jöttek talkingra az újságírókkal, abból kettő twittelt meg mittudomén melyik közösségi oldalon teljesített szolgálatot, majd csendespihenő után jöttek opening partyra színpadra, majd aláíratni az aláírótömböt, Nilsson közben hangoutolt Tommal, szóval zajlik az élet rendesen. Ez már nem pusztán kézilabda itt, azt kell hogy mondjam, hanem egy rohadt nagy show, és az a kérdés, hogy ki bírja el jobban fejben.
Remélem okultunk a tavalyi hibáinkból, mert csak annyi kéne, hogy az amúgy egyértelmű mentális erősödésünk manifesztálódjon a pályára is ma.
Az Opening party tegnap egy nagy magyar kertipartyra hasonlított a legjobban, tűzijátékkal a végén, annyi érdekesség volt még benne, hogy találkoztunk kieli asztaltársasággal, amelyiknek a felén veszprémi póló volt, és őszintén, maguktól Veszprémeztek sokáig. Aztán meg Christian Zeitz, Christian Zeitz, Christian Zeeeeeeeitzoztunk sokáig. Találkoztunk szegedi sállal nyomuló magyarokkal is, akik jöttek nekünk szurkolni, megvitattuk velük nyomban, hogy Mezei Ricsit vagy Zsigmond Gyurit tartsuk a legjobb beállónak ever és ki volt a magyar irányítók alfája eddig?
Az este aztán elhajlással telt, találkoztunk PSG-s mezben jelenlévő francia srácokkal is, akik jöttek nekünk szurkolni, szóval voltak kellemes meglepetéseink. Reméljük még lesznek is.
Mindjárt indulunk ki a szurkolós helyszínre a Dóm-térre, ami fura, hogy nem izgulok valamiért.
Még.
Jelentkezünk a nap folyamán, hajrá Veszprém!
A világ legjobb csapatsportjának történéseit követjük és tárgyaljuk ki több szempontból, ellentmondást nem tűrően.