Hatosfal

Előre elnézés kérek, de jobbára csak egy, ám mindannyiunk számára annál fontosabb dologgal foglalkozunk a Magyar Kupa-döntővel kapcsolatban. Nem, nem bírózni fogunk.

Nem történt hatalmas meglepetés, a Veszprém-Szeged kupadöntő nagyjából úgy zajlott, ahogy azt a legtöbben várták: amíg bírta szuflával, abszolút meccsben volt a Szeged, amely remek védekezésének köszönhetően komoly gondot okozott a Veszprémnek (erről később). Aztán a lényegesen hosszabb kispaddal rendelkező Veszprém szép lassan felmorzsolta a Szegedet, és hiába tett meg mindent Balogh Zsolti meg a szegedi kapusok - és Zeitz, akit sokadszor sem zavart a 231. rossz lövés, rányomta a 232.-et is -, tulajdonképpen elég simán húzta be a döntőt, amelynek utolsó 10-15 perce gyakorlatilag semmiféle izgalommal nem szolgált.

Mi nem éreztük úgy, mint szegény, meggyötört Pastor, aki a tévének azt nyilatkozta, „úgy látszik, Magyarországon a Szeged nem nyerhet semmilyen trófeát”, maximum az lehetett neki szokatlan, hogy korrektül fújnak a bírók. Ezt a meccset nem a játékvezetők, nem is a körülmények, hanem a hosszabb, és sokkal erősebb veszprémi pad döntötte el, és pont.

Mivel a hajrában már nem kellett lerágnunk a körmünket, az utolsó tíz percben is az első játékrész volt a téma. Ezen belül is a (z akkor még) remekül záró szegedi fal, és az ellene kimondottan töketlennek tűnő veszprémi támadójáték, amelyre Ortega sokadszor azt a választ adta, hogy behozta Ruesgát.

Most nagyvonalúan lépjünk túl azon, hogy Ruesga biztosan távozik a nyáron, és hogy néhány elszórt alkalmat leszámítva soha nem tudott lendületet hozni a veszprémi támadásokba, és koncentráljunk arra, hogy mi a bánatos lószerszám történik Lékai Mátéval. Annál is inkább, hiszen Csaszi kálváriája után (meg amúgy is, szerintem) a válogatott első számú irányítójáról beszélünk.

Ortega egyszerűen nem vesz tudomást róla, hogy ott ül a padon egy egészen kiváló irányító, pedig a játékosoktól tudjuk, hogy a tavalyi videózások során rengetegszer hozta fel Lékait, mint pozitív példát. És nem utolsósorban ő kérte, hogy hozzák el, pedig akkor már valószínűleg pontosan tudta, hogy 2015 szeptemberétől a csapatában tudhatja majd Palmarssont is.

Szóval kellett neki, de mire? Lékainak pechje volt, a bajnokság legelején megsérült, és mire visszatért, le voltak osztva a szerepek, de közben azért letett az asztalra néhány egészen kiváló teljesítményt. Amikor lehetőséget kapott, élt vele. Aztán a SEHA-döntőben brutálisan nagyot kézilabdázott, és bár akkor még csak motoszkált bennünk a kérdés, azért nekiszegeztem Ortegának, hogy mi a kotta Lékaival. Akkor azt mondta, most győzte meg végleg Máté, és sokkal több lehetőségre számíthat. Megnyugodtunk.

De hiába, mert azóta volt néhány igen fontos meccse a Veszprémnek, de Lékait csak elvétve láttuk a pályán. Akkor sem, amikor Chema emberhátrány volt, és Ruesga sem hozott lendületet a játékba – lásd még: párizsi végjáték –, sőt akkor sem, amikor nagy nehezen pályára küldte, és még jól is ment neki (nem a párizsi meccsre gondolok). Csak ül szegény a padon, és nézi, hogy erőlködik felállt fallal szemben Ruesga, akinél a hét minden napján jobb játékos.

Lépjünk túl azon, hogy magyarként fontos lenne nekünk, hogy Lékai jó formában legyen. Felejtsük el azt is, hogy akik előtte vannak, nem jobbak nála, vagy legalábbis nem annyival, amennyire nem kap lehetőséget. Azt viszont hadd jegyezzük meg, hogy Kölnben tavaly pont azért robbant a szar a képünkbe, mert a kezdőcsapat ki volt fingatva, és nem volt folyamatosan tűzben tartott, bevetésre váró cserénk, aki meghozhatta volna a fordulatot egy olyan meccsen, aminek agyonnyertük az első félidejét.

Én nagyon kedvelem Ortegát, és egyelőre nem osztom azt a sokak által hangoztatott véleményt, hogy ő lenne a csapatunk leggyengébb pontja. Viszont ha idén is az történik, ami felé most éppen öles léptekkel haladunk, az az ő sara lesz, és nem fogok tudni kitalálni semmit, amivel mentegethetném. Meg nem is akarok majd.